hu

TÖRTÉNELEM

Hamvast idézzük: "Ez nem a Kárpát-medence. Mintha a Karszton átnyúlna, ez az Adria fehérebb, tisztább, világosabb és melegebb tája... a táj északnak háttal áll, arccal a tenger és Róma felé... nem véletlen, hogy a helyet a rómaiak oly könnyen foglalták el és oly természetesnek tartották, hogy Pannónia a birodalomhoz tartozik." Római villák romjai, szőlőmotívumos faragott kövek, a felszínen található pénz és cserép mutatja, hogy kedvelt vidéke volt ez az antik Pannónia Provinciának. Már ekkor buzgott a kékkúti Theodora-forrás, amely ma is e néven adja felséges gyógyvizét. Ez volt a medence első virágkora.

KÁL HORKA NÉPE

A népvándorlás átvonuló népei után a honfoglaló magyarok egyik vezére, Kál horka települt meg itt nemzetségével, a 890-es években. Azóta a magyar népesség folyamatos. A medence peremén körben épült kis falvak az ő nevét viselik: Köveskál, Szentbenedek­kál (Szentbékkálla), Mindszentkál (Mindszentkálla), Örskál, Szentvidkál, Kerekikál, Sóstókál, Töttöskál, Kiskál, Jukkál. A Kálok központi vára a síkból kiemelkedő Kereki­dombon feküdt, ahol fel is tártak egy X. századi temetőt. Helyi hagyomány szerint itt gyülekeztek az ősmagyarok nyugat-európai hadjárataikra; tény, hogy ezek egyik vezére, a 995-ben Augsburgnál megölt Bulcsú, Kál fia volt.
A középkor: második virágkor. A falvak szinte összeértek, 2-3 kilométerenként kicsi templomok épültek, ezek fele újra áll, fele rom. A sóstói Pusztapalota, a velétei palota, ahol Kun Erzsébet királynő is megfordult, a salföldi pálos kolostor romjaikban is fenségesek.

A békés századoknak a török háborúk vetettek véget. A Káli-medence, mint Csobánc várának előtere, 150 évre a frontvonalba került. A számtalan rajtaütés után, Csobánc 1554-i sikertelen ostroma alkalmával a falvakat felégették, a kolostort lerombolták. Tovább romlott a helyzet 1561 után, amikor török kézre került Hegyesd vára. "A falvak lakói, ha tehették, elfutottak, mert akit a török megfoghatott, karóba húzatta, vagy egyéb halállal gyilkolta"-írta ekkor Gyulaffy László, csobánci kapitány. A maradék nép kétfelé adózott, a magyar hajdúk is sanyargatták őket. Ezekben az években pusztult el a Kál nevű falvak fele. 1683-ban a közelben vonult a török sereg Bécs alá. A felszabadító háborúk, majd a Rákóczi-szabadságharc 1711-ig állandósították itt a háborút, hadak vonulását.ű
Csak ezután kezdett újjáépülni, újratelepülni a medence. A harcok emlékét a romok őrzik, a kollektív nemességet nyert községek: Monoszló, Balatonhenye, Köveskál és Kővágóörs kardos-oroszlános címerei és a máig élő nemesi öntudat.

100 békeév elég volt, hogy a Káli-medence újra földi paradicsom képét mutassa. Az 1800-as évek közepe a harmadik virágkor: tetejükig megművelt gyönyörű szőlőhegyek, juhnyájakkal teljes legelők, népes-iskolás falvak, nagy tehéncsordák. Kővágóörs és Köveskál mezővárosi rangot nyertek. Itt és Szentbékkállán országos vásárokat tartottak.

A lakosság száma 1851-ben:

Balatonhenye 742, Mindszentkálla 460, Kékkút 315, Szentbékkálla 642, Kővágóörs 1699, Monoszló 607, Köveskál 1142, Salföld-Kisörs 396.

Kővágóörs ekkor az egész balatoni borkereskedés központja, jelentős zsidó lakossággal, céhes iparral, boltokkal, városias főutcával. A templomdomb egymás sarkában álló katolikus és evangélikus temploma, a szomszéd dombon emelkedő klasszicista zsinagóga, az evangélikus algimnázium méltóságteljes épülete, a portákat szegélyező magas kőbástyák, támfalak, a településnek nem csak városi, de várszerű megjelenést adtak. Minden ház kőboltos, oszlopos-tornácos. Homlokán vakolatdísz címer, a szobában gyakori a freskó, általános a gyönyörű szemes vagy táblás cserépkályha.

Hasonló képet nyújtott a többi nemes község is. A nemesség itt általában protestáns: Monoszló, Henye, Köveskál református, Kővágóörs evangélikus. A katolikus jobbágyfalvak (Szentbékkálla, Mindszentkálla, Kékkút, Salföld) házai valamivel szerényebbek, de a század végére a különbségek kiegyenlítődtek, a vallási különbség pedig sohasem jelentett viszályt. A Káli-medence igen hamar és egységesen polgárosult, beállt egy parasztpolgári életforma és ízlés. Mindenütt népes felekezeti iskolák, színjátszó-körök, bálok, majálisok és élénk egyesületi élet mutatta a helyi kultúra fejlettségét.

Bár a két világháború sok hősi halottat követelt, a nyilas, majd a kommunista uralom sújtotta e tájat három olyan végzetes csapással, melynek eredménye csak a török időkhöz fogható. 1944-ben elvitték és megölték a zsidó lakosságot. Az 1950-es években megindult az erőszakos tsz-szervezés, amely az önálló gazdákat veréssel-megfélemlítés­sel bérmunkássá alacsonyította. Kezdetben minden faluban külön tsz alakult, majd ezeket nagyüzemekbe vonták össze. Az emberek idegen parancsra, buszon utaztak távoli munkahelyekre. Az eredmény: a föld megutálása, tömeges elvándorlás.

A harmadik csapás az 1973-as úgynevezett "településfejlesztési koncepció" volt. A falvakat összevonták és hozzácsatolták az újonnan kinevezett balatonparti központokhoz:
Monoszlót Zárkához, Salföldet és Kisörsöt Badacsonytomajhoz, a többit Révfülöphöz. Olyan történelmi mezővárosok, mint Kővágóörs és Köveskál, pusztuló külterületté váltak. Megszűntek a helyi tanácsok, bezárták az iskolákat, boltokat. Ezzel párosult a nagyüzemi mezőgazdasági technika pusztítása: a földek, kutak elnitrátosodtak, vízvezeték és csatornázás pedig nem volt. A propaganda a falusi életet maradinak, a városit haladónak kiáltotta ki, az elköltözést kedvezményekkel támogatták.

Az eredmény: a 70-es években a Káli-medence szinte egész ifjúsága elhagyta szülőföldjét és Tapolca betonblokkjaiba vagy a Balaton part szűk lakótelepeire költözött. Az ősi házakban csak öregek maradtak, a bástyák, falak omladozni kezdtek, a pompás kerteket-szőlőket felverte a gaz és a Balaton part idehordott szemete. A legszomorúbb példák: Kisörsnek 1960-ban még 601 lakosa volt, 1990-ben egy. Salföld 1851-i 396 lakosa 1960-ra 272 főre olvadt, ebből 1990-re hetvenen maradtak. Hasonló romlást mutattak az épületek és szinte egészen eltűnt az állatállomány.

Ám minden rosszban van valami jó. Mivel a kommunizmus a Káli-medencét kihalásra szánta, nem rakta tele betonkockákkal, szennyező ipartelepekkel. A régi házak csak beroskadtak, de nem tolta el őket a buldózer. A táj archaikus képe, ha sérülten is, de megmaradt. Itt megállt az idő, és ami hátrány volt, előnyre fordult. A hűséges nép a szőlőbe -borba-hitbe kapaszkodva megőrizte lelkét, a hely szellemét.

NÖVÉNYEK, ÁLLATOK


A Káli-medence 1984 óta tájvédelmi körzet s ma már a Balaton-felvidéki Nemzeti Park része. A modern kor kártételeitől szinte érintetlen, archaikus ország.
Őshonos itt a füge, a mandula, szelídgesztenye, levendula, rozmaring. A Fekete­hegyen őstölgyesek, tőzegmoha-lápok (Sphagnum) sárga és szibériai nőszirom (Iris pseudocorus, sibirica), a vizes réteken tárnics (Gentiana pneumonanthe), lisztes kankalin (Primula farmosa), pókbangó (Ophrys spegodes), agárkosbor (Orchis morio), fekete kökörcsin (Pulsatilla nigricans).
A szubmediterrán növényzettel együtt él a kőhátak borókás, csarabos (Callunetum) zuzmós-mohás világa. Az alpesi és atlantikus növényzetnek ez a legérdekesebb talál­kozása.
A közeli Balaton és a belső tavak közt légihidat vonnak a vadrécék és ludak, de előfordul a kócsag (Egretta garzetta és alba), a kanalasgém, fekete gólya és halászsas. Ölyv, kánya, héja gyakori. A vándor mindenütt őzek csapataival, felrebbenő fácánnal, nyúllal és vaddisznó, szarvas nyomaival találkozik. Minden faluban gólyafészek, a nyári égen a fecskékkel együtt gyurgyalagok cikáznak, ősszel pedig a szőlőket támadó seregélyfelhők rajzolnak mesealakokat a horizont fölé.


TÁJ ÉS EMBER


Hamvas "Az öt géniusz"-ban zseniálisan felismerte, hogy a Balaton-felvidék a Mediterráneumhoz tartozik: "...úgy látszik, az ember világosabb és melegebb földre ér. A napfény fehérebb, majdnem olyan fehér, mint a Földközi-tenger fölött. A színekről a köd eltűnik és jobban világítanak. A tárgyak körvonala élesebb. A légkör mintha elektromosabb lenne... E táj sok olasz vidéknél déliesebb... A fény az embert is átsugározza, a dolgokba is bevilágít és a gyümölcs íze is világosabb. Délnyugat erről az oldottságáról ismerhető fel. Sehol semmi túlzás, izzasztó erőkifejtés. Ez az oldottság a tájban, az emberben, a közösségben, a mozgásban. Nem mintha az élet itt könnyebb lenne, mert Dél a szenvedésben nem szegényebb, de nagyobb távlata van... Nincsen ember, nincs madár, ló, kutya, egyetlen szem cseresznye, amelyben kicsiny lélekként Dél géniusza ne parázslana."
E táj szíve a Káli-medence. Aki autóval fut át rajta, észre sem veszi, oly kicsiny. Csak a szőlőhegyeken ráérve gyaloglónak, a lovasnak, a kerékpárosnak nyílik meg. Aki egyszer megáll a Salföldi Kőtengeren és végigtekint a Hegyestűig, vagy a szentbékkállai Birkás-pince ívében ülve, kezében pohárral szemközt látja Kővágóörs templomdombját, vagy a Monoszló és Köveskál közti mandulásból megpillantja a szent vulkánokig terülő tájat, az tudja, hogy Hamvas minden szava igaz. Itt vagyunk. Ez az a hely, ez az idő az Aranykor.
A Balatontól dombsor választja el, mégis mindenütt jelen van, érezhető, a horizonton ott látható a hatalmas meleg víztükör. Évente 2000 órát süt itt a nap. Az északnyugati esőfelhőket a Haláp-hegy bazaltkráteréből felszálló forró levegő eltéríti, s ha mindenfelől borult is, a Káli-medence fölött kék az ég.
A káli-medencei ember igazi déli ember. "Bor-nép", ahogy Hamvas mondja. Életvidám és vendégszerető. Ráérős, könnyen ígér, de a sürgető időt nem ismeri. Egy pohár bor a pincében, sok baráti szó, ingyen segítség sógornak-barátnak: ez az, amit minden pénznél, kötelességnél többre tart. Nem gazdagodó típus, de gazdag életű. Négy vallást követ, de igazán csak a szőlő és bor istenének áldoz. Egy szent napja van: a szüret.


BOR


Ez az a téma, amitől a káli-medencei ember felvillanyozódik, tűzbe jön. Évenként több helyi és regionális borverseny tanúsítja, hogy a borbírálatban a hallgatag parasztember költővé válik, szavai mint egy ősi kultusz igéi szárnyalnak. Ez az ékesszólás természetesen a saját pincében terem, a hegyen, ahová a káli-medencei ember naponta felzarándokol, kicsi üveggel, hogy másnap is menni kelljen. Itt a pinceszeren, a hegyszomszédok és alkalmi vendégek kóstolásai, köszöntői csiszolják naponta az elmét és a szót.

Eötvös Károly, akinek emlékét őrzi a fekete-hegyi Eötvös-kilátó, a "Balatoni utazás"-ban örökre szívünkbe véste annak a csobánci paraszt szőlősgazdának az alakját, aki erővel behívja egy pohár borra az arra sétáló idegen urakat. "Az ősi erkölcs azt parancsolja, hogy egy pohár borral minden ismeretlent, akit a sorsa arra visz, meg kell kínálni."

Ez a fehér bor hazája. Badacsonyi, Balaton-felvidéki, elnagyolt megjelölések, hisz a borivó ember tudja, hogy hegyenként, dűlőnként és oldalanként, valójában gazdánként más a bor, és évjáratonként ismét más. A bor igazán ott élvezhető, ahol terem. Lopóval kiemelve a hordóból, pincehidegen, sosem mosott, csak borral kiöblített pohárból, a gazda előadásától kísérve.

Halljuk Eötvöst: "A pince két részből áll. A belső kőboltozat, ebben a boroshordók állnak. Asszonynak, idegennek, gyereknek, házi ebnek itt nincs mit keresni. Ide csak a gazda jár s felnőtt fiai. A külső pince födeles épület. Ebben áll a sajtó, a kád s az összes szüretelőszerszám. Itt van a katlan, kis asztal, néhány kisszék s a sütő- és főzőedények. Ide hívja be a vendégeit: ide hozza ki a bort a belső pincéből, s itt kínálgatja jó szívvel, szeretettel, vidám orcával."

Ugyancsak Eötvös Károly örökíti meg az 1844-es "monoszlói szép napokat", az itteni csodálatos "bajor szőlőt", Somogyi Benjámin református pap vendégszeretetét. Ebéd, pinceszer, "a késő éjszakába nyúlt be a vidám lakoma. Beszélgetés, dalok, vidám felköszöntők."

Aki nem rest gyalog járni a Káli-medence szőlőhegyeit, ma is ugyanabban a vendégszeretetben lesz része, mint 150 éve Eötvös Károlynak. Mert sok minden romlott, változott, de a borral kapcsolatos szép szokások, hála Istennek, megmaradtak.


HÁZAK


A Balaton-felvidéki ház kívül kicsi, belül tágas. Nem töri meg a tájat- amely maga is bensőségesen kicsi, -hanem belesimul. Őstípusa a borpince, amely előbb épül fel, mint a ház, és ma is belső szentélye annak. A pince a föld alatt van, de ha belépsz, katedrális tágul ki előtted. Nincs ház kőboltos pince nélkül, és a hegyen is van mindenkinek borpincéje, présháza.

Ez a ház 50-80 cm-es kőfalakból áll, télen meleg és nyáron hűvös. Kőfal, nádtető és meszelt fehér fal: ez a hármas a Káli-medence arcképe. Arca királyi arc. Szeme két hatosztásos ablak, homloka magas oromfal fehéren fehér vakolatdísszel, koronája a csipkefal, ahogy itt mondják "macskalépcső", mely két "füllel" a homlokzatnál szélesebbre ereszkedik. Minden ház telekhatárra épült. Tornácos -ajtós-ablakos oldalát délnek és az udvarnak, hátát a szomszédnak veti. Az utca felől csupa virág: kerített kiskert, a háziasszony versengő kirakata, fazékban nevelt leander.

Az épület a klasszicizmus formáit mutatja, de annak magyar parasztváltozatát. Az ívek, oszlopok, párkányok zömökek, puhák. Gömbölyűek a sarkok a hajdani építőmester kezétől, a százéves mészrétegtől. Az árnyék e puha, fehér formákon mint rózsaszín szórt fény jelentkezik.

A homlokzat vakolatdísze: napművészet. Árnyékban jelentéktelen, de ahogy a nap jár, ahogy fénye végigsúrolja, a formák rózsaszín árnyéka szüntelenül változó színházat varázsol elénk. A műfaj csúcsa a szentbékkállai Istvándi-ház, hála a családnak, amely máig lakja és gondját viseli. A népi építészet és a vakolatdísz a Káli-medencében újra virágzik, és remény van hosszú távú továbbélésére.